Jess. part I.

 Igazi karácsonyi csoda volt. 

Nagyjából félúton járhattam hazafelé, mikor felvillant egy kis piros lámpa a műszerfalon.

- Szuper... - dörmögtem magamban, majd meglátva a benzinkút neonját, rögtön sávot váltottam és rákanyarodtam a lehajtóra. Próbáltam tartani a fókuszt, mély levegők, beszív-benntart-kifúj, de ezzel csak azt értem el, hogy félrenyeltem, úgyhogy leparkolva a kút épülete előtt nem csak idegesen, hanem még fulladozva is vágtam ki a kocsi ajtaját. Mikor végre sikerült abbahagynom a köhögést és levegőért kapkodást, vettem újra pár valódi mély lélegzetet, majd fagyoskodva kikászálódtam, hogy aztán teljesen tanácstalanul meredjek a motorháztető alatt megbújó alkatrészekre. Mivel nem olyan vagyok, mint más lányok, csak 10 perc bambán bámulás után jutott eszembe, hogy nem ártana talán átlapozni a kézikönyvét. Visszaültem hát az ülésre, és az ajtót nyitva hagyva, a külső világításnál próbáltam hunyorogva kivenni az apró betűket. 

Épp elhelyezkedtem volna, mikor furcsa érzés fogott el. Először csak azt hittem, sohasem jártam még kihalt benzinkúton, és ez lephet meg. Nyilván, karácsony volt, úgyhogy sehol sem lesz senki, akitől segítséget kérhetnék. Azaz ezt gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy a furcsa érzés forrása egy másik kocsi, azaz egészen pontosan a sofőr átható tekintete. Az egyik kút mellett állt, és az ujjai között forgatott cigarettáról következtetve, épp rendkívül biztonságosan rágyújtott volna.

- Hát ez nagyon hülye, szép lesz nem csak le, hanem fel is robbanni... - futott át a fejemen, de mikor szólásra nyithattam volna a szám, lesodorta a csomagolást és elrágcsálta a rudat. Nem hittem el, hogy bedőltem az ezer éves, általános iskolás cigirágó trükknek.

- Nyugi, ennyire nem vagyok krézi - nevetett ahogy közelebb lépett, valószínűleg kiült arcomra a rémület.

- Bocsi, de mióta vagy itt? 

- Elkezdtem fejben ismételni a Heimlich fogást... - vont vállat.

Csodálatos első benyomás lehetett a zilált fejem. Mert természetesen nagyon fontos, hogy jó véleménnyel legyen rólam egy teljesen idegen arc, akivel már sötétedés után futok össze egy kihalt benzinkúton.

- Te is meghibásodtál? - igyekeztem terelni.

- Nem, én csak elfelejtettem, hogy karácsony van - túrt bele zavartan nevetve a hajába - Szerencsére nem vészes a tankhelyzet, épp tovább is hajtottam volna egy bokorlátogatás után, de meg akartam várni, hogy van-e szükség a segítségemre.

- Hogy lehet elfelejteni a karácsonyt? - meredtem rá meglepődve, de látva, hogy nem ugrik a válasszal, felvázoltam inkább a nem túl fényes helyzetet. Átnézte ő is, amit tudott, de semmivel sem jutottunk előrébb a megoldásban. Rendkívül általánosító is lenne rávetíteni erre is a nemi sztereotípiákat, és pusztán azzal megoldódnia egy műszaki problémának, hogy egy férfi is rákukkantott, így tehát ebben az értelemben maradunk a valóságban.

Tehát nem változott semmi, sem fejtörésre, sem újraindításra, sem mágikus erőket hívó táncra, én pedig tudtam, hogy ezzel a kocsival én ma biztosan nem fogok hazajutni. Végigpörgettem magamban a lehetséges opciókat.

- Elvihetlek egy darabig - vont vállat, mikor már tárcsáztam volna. Tudtam, hogy a mai napon nem tud felvenni egy családtagom sem, csak több óra várakozás után, ráadásul épp hozzám jönnének karácsonyi vacsorára. Meg hát... ki nem ülne be egy rejtélyes idegen autójába minden további nélkül. Úgyhogy pár perc belső vívódás után bólintottam egy aprót és megköszöntem.

- Úgyis untam már egy kicsit így egyedül. Mi az úticél? - pillantott rám, miközben segített átpakolni az ajándékkal teli szatyrokat.

-Budapest.

- Szuper, én is oda tartok - mosolygott. Beindította a kocsit és nekivágtunk a közös utunknak.

***

Egy átlagos lány átlagos gondolatai

 A nyár gyorsan elszaladt. Ismeretségünk a fiúkkal nem lépte át a fesztivál határait. Talán jövőre majd újra találkozunk, ki tudja, egyelőre megmaradtak a facebookon felbukkanó apró köröknek. Végül Sebivel sem úgy alakultak a dolgok, ahogy elsőre elterveztem/képzeltem/reméltem. Lehet, hogy túlgondoltam az érzéseket, és megint több életre elég fantáziaképet halmoztam fel anélkül, hogy a realitást figyelembe vettem volna? Áhh... lehetetlen. Én nem olyan vagyok.

Tehát a lényeg, hogy elteltek a forró, száraz hónapok, és az élmények színe fokozatosan kifakult ahogy beköszöntött az ősz, majd a tél (bár egyelőre ez jelenleg egy hidegebb ősznek tűnik). Nem tudom, hogy az évszakokkal jár-e együtt a hangulatváltozás, és épp szezonális depressziómat töltöm, vagy egyszerűen kimerített az év és új kezdetekre vágyom, de iszonyatosan távolinak érzem azt a kirobbanó lelkesedést, amit majd' fél éve éreztem a porfelhőben táncolva. Rendszer állt be az életembe bizonyos területeken, míg másokon újra bizonyítanom kellett és nyitni mások felé. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő után már könnyen megy, de az igazság az, hogy valószínűleg sosem fog úgy menni. Még mindig nem elég nekem a pár hónap és ismét magamban ragadtam, tündérmeséket költve a fejemben. Azt hiszem, tavaly még vártam az újévet, az "új kezdeteket", de most igazán kezdem feladni. Nem érzem azt, hogy ez bármin is változtatna az én aktív közreműködésem nélkül, nekem pedig már nincsenek ötleteim. Úgy gondolom, a lehetőségeimet így is kiaknázom, ideje lenne hát egyet hátralépni, hogy teret adjak a kevésbé varázslatos, valóságos eseményeknek is. Egy pillanatra csak nem elképzelni, hogy valaki odajön hozzád egy kávézóban, vagy egy közös órán melléd ül az első alkalmon. Talán így könnyebb lesz, hisz mindig azt mondják, hogy a legmeglepőbb dolgok akkor történnek, mikor nem is várnád őket, és most már nem is akarok egyáltalán meglepő, váratlan történéseket. Irreálisak. Bár ezt mindig is tudtam, eddig leginkább beleerőltetni próbáltam magam a "nem várok semmit" gondolkodásba. Aztán mikor az agyam egyik fele nem figyelt, a másikkal mindenféle (leginkább romantikus dráma) film főszereplőjévé váltam. De most azt érzem, ennek vége. Talán itt lenne az ideje, hogy beszerezzem az első macskámat. 

Persze ez most kicsit túl drámainak is hathat olyasvalakinek, aki a valóságban él. Történnek hullámok, mindennapi monotonitások, stagnáló hónapok, változatlan párkapcsolati státuszok. De nekem, akit egy szempillantás alatt beszippant a képzelete, ez valahogy nem fekszik. Nyáron tényleg elhittem, hogy most valami más lesz. És jól is éreztem magam, anélkül, hogy tényleg ráleltem volna a nagy Ő-re. Egyszerűen csak jó volt. Most pedig nem az, néha a társaság is csak rutin szinte. Annak ellenére, hogy örülök, hogy van. De akad, hogy leterhel a sok irány, még sosem kellett ennyi kapcsolatot fenntartanom. Szeretném ezt is jól csinálni és most, hogy magamra sincs túl sok erőm, mélyre kell nyúlnom. Az új társaságról pedig inkább ne beszéljünk. Mégis hogyan lehet barátokat találni 300+ ember között? Bőség zavara, és egyszerűen csak egy paradoxon, hogy mennyire nehéz. Főleg ha azoknak a nagy része, akikkel személyesen is találkoztál, hozzád hasonlóan nem túl kitűnőek kezdeményezés terén. Talán megint csak türelmetlen vagyok, de irigy vagyok arra a szakos közösségre, amit a barátaimnál látok.

Szóval valahol itt tartok. Mikor megáradnak a folyók, tocsogok az egyedüllétben, de alapvetően egy sima, kissé unalmasan kietlen ösvényen járok. Próbálom megtalálni ebben is a kapaszkodót és megtanulni a valóságban létezni. Nem képzelni hegyeket és erdőt az alföldre, hanem csak megvárni, hogy idővel az út arra vezessen. 

*Miután ezt így leírtam, képet keresve eltöltöttem a pinteresten 10 percet, ahol 10-ből 9 fotón párok szerepeltek és elérhetetlen túlromanticizálás, és nem tudom, hogy jobb lett-e.*

Egy viharos este

*megérkezett egy újabb kis részlet kedvenc párosunk fesztiválkalandjaiból. Fáradtak vagyunk, ezért gondoltunk az alvásra*

Már nem is tudom, melyik nap történt, de egy délutánra sűrű viharfelhők gyűltek az égre. Az aznapi koncertre azért még optimistán elmentünk, de körülbelül a felénél szépen cseperegni, majd zuhogni kezdett az eső. Pár jégdarab is koppant a fejemen, de ez akkor még nem zavart, elragadott magával a zene, és pont nem érdekelt, hogy csurom vizes leszek. A többiek sem zavartatták magukat, tócsákba ugráltak már-rég-nem-fehér tornacipőkben. Még nem tudtuk, hogy csak akkor fog igazán ideérni a vihar, mikor az utolsó ráadás dal is lement. A következő fellépőt már nem engedték fel a színpadra, és az emberek is elég hamar szétszéledtek, hogy fedett helyre meneküljenek és bepakolják a kint felejtett törölközőket. 

Mi is a sátrak felé vettük az irányt, és megnyugodva konstatáltam, hogy az enyém még egyben, az a kis eső nem ártott meg neki, és valószínűleg a további vízmennyiség sem fog, hacsak nem visz el minket az árvíz. 

Miután búcsút intettünk egymásnak a hosszú nap után, sietve száraz ruhába bújtam. Az eső lehűtötte a levegőt, és nem állt szándékomban megfázni. Befészkeltem magam a hálózsákomba, és szinte rögtön elaludtam.

Rövidesen azonban kipattantak a szemeim. Erős szél csavarhatta a fákat, az ágak nyikorogtak, és a sátor sem tűnt olyan biztonságosnak a mozgó falakkal. Szerettem volna valakit, aki átölel és megvéd, és nyugodtan alhatok karjaiban. Forgolódtam, próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Hiába kezdtem el nyomkodni a telefonom, hogy eltereljem a figyelmem, az idő lassan telt, a vihar pedig nem hagyott alább. Végül egy vakító villámot követő mennydörgés volt az, ami kiállhatatlanná tette az egyedül ijedten kuporgást. Magamra vettem egy pulcsit és fogaimat összeszorítva kiléptem a sötétségbe. 

Nem sokat láttam, lámpa nem volt nálam, mert úgyis elázott volna. Az utat viszont, ami a fiúk sátráig vezetett, már csukott szemmel is meg tudtam tenni. Párszor botlottam csak meg, csúszott a sár így papucsban, a szél pedig az arcomba fújta a hajam, így a dülöngélő sátrak és hajladozó fák közt csak még jobban elszédültem. Szinte beestem az ajtón.

Középre akartam lefeküdni, egy sporttáska pont megfelelő párnának bizonyult. Már el is helyezkedtem, mikor az egyik sarokból mocorgást hallottam, majd ugyanonnan valaki elvakított a telefonjával.

- Hát te mit keresel itt? - suttogta meglepődve Sebi és kikapcsolta a fényt.

- Féltem ott egyedül, - suttogtam én is - de itt jól megleszek, ne is foglalkozzatok velem.

- Itt nálam van még egy hely, ha szeretnél kényelmesebb párnát, és nem Márk büdös zokniját szagolni - szinte láttam magam előtt, hogy vigyorog.

- Áhá, egy hely, amit fenntartasz az éppen felszedett lányoknak? - kérdeztem vissza, de már fel is tápászkodtam.

- Hát persze - nevetett halkan és beengedett maga mellé.

Kényelmesen elhelyezkedtem, igyekeztem kicsit távolabb, hogy még véletlenül se másszak rá álmomban. Először a hátamra feküdtem, hogy ne kelljen oldalt választanom, végül inkább felé fordultam. Ő is felém nézett, csillogott a szeme a sötétben.

- Így már jó? Nem félsz? - kérdezte, és éreztem, hogy tényleg meg akart bizonyosodni róla.

- Így már jó - bólintottam és becsuktam a szemem. Tényleg így volt.

Még éreztem, hogy közelebb húzódik, és finoman összekoccan a homlokunk, aztán végre elaludtam.

*köszi a figyelmet, ez most őszintén jött, egyszer folytatjuk. Idővel megérkezik majd a barátnő is, és Pötyinek nem kell többet egyedül aludnia. Bár ki tudja, lehet, hogy addigra már talál magának jobb hálótársat ;) *

A legjobb barátnőnknek

 Ez most egy rendhagyó poszt lesz, jobbnál-jobb képekkel. Tartalom nem sok lesz.

Szeretnénk nagyon boldog szülinapot kívánni ennek a nagyszerű embernek, akinek a nevét adatvédelmi okok miatt nem említjük, és aki lelkes támogatója blogunknak a kezdetek óta. Igen, "egy ember"-ről van szó.

Reméljük, hogy az elkövetkezendő években sok félmeztelen csávó fogja körülvenni, és hogy egyszer ezek a srácok elkísérik őt egy lajhárrezervátumba.

Boldog nyarat és szülinapot, következzenek a minőségi képek!

Reméljük, ezek a képek sugározzák a pozitív energiát és manifesztációs alapot tudnak nyújtani.

MÉRFÖLDKŐ

 Kedves Élők!

Az előző volt a tizedik, TIZEDIK, 10., 10dik, X. posztunk ezen az oldalon!!!! Ez már a 11.

Szóval köszönjük, hogy itt vagytok, és olvassátok ezt a szart. Értetek élünk és írunk.

Mi nagyon élvezzük a sok agymenést, reméljük ti is. Ha nem, elnézést, hogy ezt látnotok kellett, de ez van.

Peace & love & félmeztelen srácok forevör

Nagyon kínosan érzem magam.

Plushminion & Onchao Unikornis kisasszony

random nyáladzások a naplóban

 *naplóbejegyzések. Igen, egy E/1 sztoriról van szó alapból is, de kit érdekel, ki kell élnünk valahol magunkat*

***

Úristen. Ma öt másodpercig rám nézett. A szemembe. Tekintetünk öt másodpercig egybeolvadt, és egy kicsit kiléptem a valóságomból. Talán levegőt venni is elfelejtettem, csak lebegtem ebben a köztünk létrejött törékeny térben, elvesztve az irányítást a fizikai valóm felett, hatalmasra tágult pupillákkal bámulva őt.

Sajnos a csodás pillanatnak a lelassult idő ellenére is hamar vége szakadt. Nem tudom, hogy észrevette-e, hogy belül meghaltam.

***

Koncert alatt megfogta a kezem, hogy az első sorba húzzon, mert tudta, hogy imádom az együttest, de félek attól, hogy összenyomnak. Közben is láttam, ahogy oldalra pillantottam, hogy rajtam tartja a szemét. Mennyire aranyos már!

***

"I was hangin' with you and then I realized
I didn't think it was true, I was surprised
When I found out I've fallen for you

I didn't wanna believe my feelings for you
I didn't wanna believe that I could lose you
If I told you just how I felt

But I can't help it
I'm falling for you"

***

Én nem hittem volna, hogy létezik ilyen édes ember a világon. Elolvadok. Na nem mintha valami nagyon különös történt volna, de tényleg ő a megmentőm. Fürdeni indultam, de furcsa hangok érkeztek a zuhanyzók felől, a lámpa persze nem égett, így én is csak kint toporogtam az ajtó előtt, nem tudva, hogy egy vállalkozó szellemű pár vagy egy baltás gyilkos vár rám odabent. Ahogy ezen elmélkedtem, és bevallhatom, hogy közel voltam a visszaforduláshoz, ismerős flip-flop papucsok csattogtak be a látómezőmbe. 

- Vannak bent? - pillantott le rám.

- Nem. Azaz nem tudom. Szóval nem sorban állok, vagyis igen, de én következnék, csak félek bemenni - nevetgéltem zavartan és elmondtam, hogy hangokat hallottam bentről.

Vártam, hogy kinevessen, de csak kérdőn nézett rám, majd nagyot sóhajtva belépett a helyiségbe és felkattintotta a villanyt. Egy vörös bunda suhant el a lábam mellett és szaladt el az erdő felé. 

- Köszi - motyogtam, kissé szégyellve, hogy egy róka hozta rám a frászt - és bocsi, hogy életképtelen vagyok.

- Inkább ez, mint hogy megharapjon és a barátnődnek egyedül kelljen fesztiváloznia - paskolta meg a fejemet, majd elslattyogott a másik vizesblokkhoz. 

Megnyugodva léptem be. Aztán eszembe jutott, hogy most tulajdonképpen együtt fürdünk. Jó, igazából nem. De mégis. Egyszerre zuhanyzunk, és csak néhány fal választ el minket. Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mielőtt túl vizuálissá nőtte volna ki magát a történet. 

***

Oké, igyekszem nem mindig róla írni. Rengeteg dolog történik itt, jobbnál jobb programok követik egymást, a többiekkel is remekül kijövünk, és egy percig sem unatkozom. 

Ma például nem is találkoztunk, mert a nap felét átaludta, a másik felében pedig Erikkel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy strandra. Képtelenek voltunk elviselni a hőséget, a víz pedig sokat segített. Utána pedig megkerestük a legalterebb programot, szóval az egész napot kettesben nyomtuk végig. Érdekes ember. Mesélt a zenekaráról, a kedvenc eldugott helyeiről Pécsett - ott született -, a kutyájáról, a szakmai gyakorlati helyéről, meg a munkatársáról, akihez egyértelműen melegebb érzések fűzik, de még nem tudja, mi lesz belőle. Erre - mielőtt még átgondolhattam volna - kicsúszott, hogy ismerős. Persze rögtön beszélnem kellett róla, de próbáltam minél kevesebbet elárulni, nehogy kiderüljön, hogy Sebiről van szó. Nem is tudom, miért nem mondtam meg egyenesen. Talán még én sem tudom, hogy mit érzek, hiába vackolta be magát a gondolataimba, és álmodozok róla a nap minden percében. Öhm... Najó. Talán csak ijesztő lett volna egy ilyen közeli barátjának bedobni. Nem is ismernek, és én sem ismerem őket.

Mégis mit művelek? Ez csak pár nap a nyárból, lehet, hogy soha többé nem találkozunk. 

Help me. Totálisan beleestem.

***

1. nap

***

Reggel kurva melegre ébredtem, és a sátor anyagán keresztül is éreztem, hogy tűz a nap, mégis kidugtam a fejem az ajtón, hogy legalább levegőt kapjak. A tegnapi jól sikerült, több "szomszédot" megismertem, új barátaimmal pedig megbeszéltük, hogy este együtt megyünk CC koncertre, a sikoltozó kislányok közé. 

A korgó hasam jelzett, hogy ideje lenne reggelizni, így elindultam egy közeli bódéhoz, hogy élelmet szerezzek. Mily meglepő, Sebi már ott volt, egy sörpadnál tömte a majmot. Miután kifizettem a rántottát, lehuppantam a mellette lévő üres helyre. Csak fáradtan összenéztünk. Előbb végzett, de megvárt, a barátai még bőven aludtak, mikor visszaértünk, mi pedig leterítettünk egy pokrócot az árnyékba. A sátramból elhoztam egy könyvet, a programfüzetet, meg a naplómat, és letelepedtem mellé. 

- Az micsoda? - nyúlt volna a füzetemért, de még időben elrántottam.

- Semmi közöd hozzá - öltöttem rá nyelvet, és inkább ráültem, nehogy megszerezze. 

- Hm - vigyorgott, de már nem húzta ki alólam, inkább csak visszadőlt és becsukta a szemét. Göndör fürtjein megcsillant a fény, és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy piszkálni kezdjem. Még mielőtt hülyeséget csináltam volna, inkább egy fűcsomót kezdtem el tépkedni. De amint elszenderedett, remek ötletem támadt. Visszaszaladtam a sátorba, és egy rakás színes kis hajgumival és csattal tértem vissza. Befontam a haját több kisebb fonatba, majd munkámat jól végezve, egy könyvet olvasva vártam, hogy felébredjen. Rövidesen Erik bukkant fel, elismerően bólintott. Szerintem csak hálás volt, hogy nem az ő hajával műveltem ezt. 

- Szeretnél te is valami hasonló frizurát? - suttogtam vigyorogva.

- Hát, valami kevésbé extravagánsat, és mellőzzük a rózsaszín hajgumikat, ha lehet - nevetett halkan. Intettem, hogy üljön le elém. Már nekikezdtem, mikor megütötte fülemet Sebi álmos értetlenkedése.

- Mi a szösz - tapogatta a fejét, és elővette a telefonját, hogy megnézze magát - Úristen. Gyönyörű vagyok! - ült fel szórakozottan. 

- Szívesen - reagáltam megjegyzésére és begumiztam Erik haját. Egymás mellé húztam őket és csináltam egy fotót még mielőtt ellenkezhettek volna. 

A fiúk utána egész nap a fullos frizurájukban flangáltak.

***

*ebben a részben szinte semmi sem történt, de ez olyan, mint az élet, túl kell élni az unalmasabb részeket is*