Már nem is tudom, melyik nap történt, de egy délutánra sűrű viharfelhők gyűltek az égre. Az aznapi koncertre azért még optimistán elmentünk, de körülbelül a felénél szépen cseperegni, majd zuhogni kezdett az eső. Pár jégdarab is koppant a fejemen, de ez akkor még nem zavart, elragadott magával a zene, és pont nem érdekelt, hogy csurom vizes leszek. A többiek sem zavartatták magukat, tócsákba ugráltak már-rég-nem-fehér tornacipőkben. Még nem tudtuk, hogy csak akkor fog igazán ideérni a vihar, mikor az utolsó ráadás dal is lement. A következő fellépőt már nem engedték fel a színpadra, és az emberek is elég hamar szétszéledtek, hogy fedett helyre meneküljenek és bepakolják a kint felejtett törölközőket.
Mi is a sátrak felé vettük az irányt, és megnyugodva konstatáltam, hogy az enyém még egyben, az a kis eső nem ártott meg neki, és valószínűleg a további vízmennyiség sem fog, hacsak nem visz el minket az árvíz.
Miután búcsút intettünk egymásnak a hosszú nap után, sietve száraz ruhába bújtam. Az eső lehűtötte a levegőt, és nem állt szándékomban megfázni. Befészkeltem magam a hálózsákomba, és szinte rögtön elaludtam.
Rövidesen azonban kipattantak a szemeim. Erős szél csavarhatta a fákat, az ágak nyikorogtak, és a sátor sem tűnt olyan biztonságosnak a mozgó falakkal. Szerettem volna valakit, aki átölel és megvéd, és nyugodtan alhatok karjaiban. Forgolódtam, próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Hiába kezdtem el nyomkodni a telefonom, hogy eltereljem a figyelmem, az idő lassan telt, a vihar pedig nem hagyott alább. Végül egy vakító villámot követő mennydörgés volt az, ami kiállhatatlanná tette az egyedül ijedten kuporgást. Magamra vettem egy pulcsit és fogaimat összeszorítva kiléptem a sötétségbe.
Nem sokat láttam, lámpa nem volt nálam, mert úgyis elázott volna. Az utat viszont, ami a fiúk sátráig vezetett, már csukott szemmel is meg tudtam tenni. Párszor botlottam csak meg, csúszott a sár így papucsban, a szél pedig az arcomba fújta a hajam, így a dülöngélő sátrak és hajladozó fák közt csak még jobban elszédültem. Szinte beestem az ajtón.
Középre akartam lefeküdni, egy sporttáska pont megfelelő párnának bizonyult. Már el is helyezkedtem, mikor az egyik sarokból mocorgást hallottam, majd ugyanonnan valaki elvakított a telefonjával.
- Hát te mit keresel itt? - suttogta meglepődve Sebi és kikapcsolta a fényt.
- Féltem ott egyedül, - suttogtam én is - de itt jól megleszek, ne is foglalkozzatok velem.
- Itt nálam van még egy hely, ha szeretnél kényelmesebb párnát, és nem Márk büdös zokniját szagolni - szinte láttam magam előtt, hogy vigyorog.
- Áhá, egy hely, amit fenntartasz az éppen felszedett lányoknak? - kérdeztem vissza, de már fel is tápászkodtam.
- Hát persze - nevetett halkan és beengedett maga mellé.
Kényelmesen elhelyezkedtem, igyekeztem kicsit távolabb, hogy még véletlenül se másszak rá álmomban. Először a hátamra feküdtem, hogy ne kelljen oldalt választanom, végül inkább felé fordultam. Ő is felém nézett, csillogott a szeme a sötétben.
- Így már jó? Nem félsz? - kérdezte, és éreztem, hogy tényleg meg akart bizonyosodni róla.
- Így már jó - bólintottam és becsuktam a szemem. Tényleg így volt.
Még éreztem, hogy közelebb húzódik, és finoman összekoccan a homlokunk, aztán végre elaludtam.
*köszi a figyelmet, ez most őszintén jött, egyszer folytatjuk. Idővel megérkezik majd a barátnő is, és Pötyinek nem kell többet egyedül aludnia. Bár ki tudja, lehet, hogy addigra már talál magának jobb hálótársat ;) *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése