A nyár gyorsan elszaladt. Ismeretségünk a fiúkkal nem lépte át a fesztivál határait. Talán jövőre majd újra találkozunk, ki tudja, egyelőre megmaradtak a facebookon felbukkanó apró köröknek. Végül Sebivel sem úgy alakultak a dolgok, ahogy elsőre elterveztem/képzeltem/reméltem. Lehet, hogy túlgondoltam az érzéseket, és megint több életre elég fantáziaképet halmoztam fel anélkül, hogy a realitást figyelembe vettem volna? Áhh... lehetetlen. Én nem olyan vagyok.
Tehát a lényeg, hogy elteltek a forró, száraz hónapok, és az élmények színe fokozatosan kifakult ahogy beköszöntött az ősz, majd a tél (bár egyelőre ez jelenleg egy hidegebb ősznek tűnik). Nem tudom, hogy az évszakokkal jár-e együtt a hangulatváltozás, és épp szezonális depressziómat töltöm, vagy egyszerűen kimerített az év és új kezdetekre vágyom, de iszonyatosan távolinak érzem azt a kirobbanó lelkesedést, amit majd' fél éve éreztem a porfelhőben táncolva. Rendszer állt be az életembe bizonyos területeken, míg másokon újra bizonyítanom kellett és nyitni mások felé. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő után már könnyen megy, de az igazság az, hogy valószínűleg sosem fog úgy menni. Még mindig nem elég nekem a pár hónap és ismét magamban ragadtam, tündérmeséket költve a fejemben. Azt hiszem, tavaly még vártam az újévet, az "új kezdeteket", de most igazán kezdem feladni. Nem érzem azt, hogy ez bármin is változtatna az én aktív közreműködésem nélkül, nekem pedig már nincsenek ötleteim. Úgy gondolom, a lehetőségeimet így is kiaknázom, ideje lenne hát egyet hátralépni, hogy teret adjak a kevésbé varázslatos, valóságos eseményeknek is. Egy pillanatra csak nem elképzelni, hogy valaki odajön hozzád egy kávézóban, vagy egy közös órán melléd ül az első alkalmon. Talán így könnyebb lesz, hisz mindig azt mondják, hogy a legmeglepőbb dolgok akkor történnek, mikor nem is várnád őket, és most már nem is akarok egyáltalán meglepő, váratlan történéseket. Irreálisak. Bár ezt mindig is tudtam, eddig leginkább beleerőltetni próbáltam magam a "nem várok semmit" gondolkodásba. Aztán mikor az agyam egyik fele nem figyelt, a másikkal mindenféle (leginkább romantikus dráma) film főszereplőjévé váltam. De most azt érzem, ennek vége. Talán itt lenne az ideje, hogy beszerezzem az első macskámat.
Persze ez most kicsit túl drámainak is hathat olyasvalakinek, aki a valóságban él. Történnek hullámok, mindennapi monotonitások, stagnáló hónapok, változatlan párkapcsolati státuszok. De nekem, akit egy szempillantás alatt beszippant a képzelete, ez valahogy nem fekszik. Nyáron tényleg elhittem, hogy most valami más lesz. És jól is éreztem magam, anélkül, hogy tényleg ráleltem volna a nagy Ő-re. Egyszerűen csak jó volt. Most pedig nem az, néha a társaság is csak rutin szinte. Annak ellenére, hogy örülök, hogy van. De akad, hogy leterhel a sok irány, még sosem kellett ennyi kapcsolatot fenntartanom. Szeretném ezt is jól csinálni és most, hogy magamra sincs túl sok erőm, mélyre kell nyúlnom. Az új társaságról pedig inkább ne beszéljünk. Mégis hogyan lehet barátokat találni 300+ ember között? Bőség zavara, és egyszerűen csak egy paradoxon, hogy mennyire nehéz. Főleg ha azoknak a nagy része, akikkel személyesen is találkoztál, hozzád hasonlóan nem túl kitűnőek kezdeményezés terén. Talán megint csak türelmetlen vagyok, de irigy vagyok arra a szakos közösségre, amit a barátaimnál látok.
Szóval valahol itt tartok. Mikor megáradnak a folyók, tocsogok az egyedüllétben, de alapvetően egy sima, kissé unalmasan kietlen ösvényen járok. Próbálom megtalálni ebben is a kapaszkodót és megtanulni a valóságban létezni. Nem képzelni hegyeket és erdőt az alföldre, hanem csak megvárni, hogy idővel az út arra vezessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése